Murakami Haruki: 1Q84

Így kell kiejteni: ezerkülöncszáznyolcvannégy.
Alapvetően egy párhuzamos univerzum.

Van néhány könyv az életemben, ami úgy rendesen magába szippant. Ilyen volt Stefan Zweig Stuart Máriája, Fulghum Harmadik kívánsága, a Moulin Rouge, Thomas Mann József és testvérei, és még jó pár.
Az 1Q84-et egyvégtében olvastam el, három kötetből áll, de mivel e-könyvön olvastam, a tényleges vastagságáról nem nagyon vannak fogalmaim, de az egzotikumot a japán környezet például kiválóan biztosítja.
Mindenesetre klasszikusan egy párhuzamos világba kerülnek át a főhősök, egy fiú és egy lány, akik gyermekkoruk óta keresik egymást. A főhős lány, Aomame (zöldbab) nagyon hasonlít A harmadik kívánság Alice-ára. Tengoval, a fiúval párhuzamosan futnak a fejezetek, szépen lassan-lassan érnek össze, hogy a leges-legutolsó fejezetben tisztázódjon minden.
Kicsit sok benne a leírás, ugyan nem unalmasak, de sokszor funkciótlanok, így a szószátyárság kategóriába tartoznak nálam. Ellenben érdekes karakterek és nagyon izgalmas jelenetek vannak benne, és a végén úgy összebonyolódik sok minden az utalásokkal és szimbólumokkal, hogy nehéz elhinni, hogy valahogy kikeveredik belőle az író. Persze igen, elegáns - vagy nem túl elegáns - huszárvágással.
Egy félig valós történet könyvbe kerül, és az írók által megálmodott világba kerülnek át az érintett emberek: az edző, akinek titkos foglalkozása van, a lomha matematika-tanár, az árnyékát vesztett kamaszlány, a világcsúf magánnyomozó, a sajátos stílusú szerkesztő, az idős hölgy, aki bántalmazott nőket védelmez. Csupa egyéniség, csupa szimpatikus vagy érdekes szereplő. Nem, igazából nem való egy lapon említeni Thomas Mannal, de akkor is ízig-vérig TÖRTÉNET, amelybe bele lehet merülni, úgy igazán.

Gergely Ágnes: Tigrisláz

Mélységesen egyetértek a szerzővel abban, hogy egy idegen nyelven írt verset a legjobban úgy lehet megismerni, ha lefordítjuk. A könyv tízből nyolc fejezetében egy (néhány) angol vers és magyar fordítása (fordításai) kerülnek górcső alá. A szerző elemzi az angol szövegeket, majd a magyarra irányítja a figyelmét. Az elemzés kifejezés nem feltétlenül cseng jól, mégis ez illik a fejezetekre, inkább jó értelemben – gondos, aprólékos megértési munka, szótárbogarászás, utánaolvasás. Ezen túl pedig a benyomások. Ettől felháborítóan szubjektív műfaj a verselemzés. A tiszteletreméltó és önvizsgálatra késztető lexikális tudás mindig találkozik az átéléssel, így nehéz vele vitatkozni, pedig néha szeretnék. Nekem marad az erős késztetés, utánajárni mindennek a saját szakállamra is, és sokkal, de sokkal jobban ismerni az angol és főleg a magyar költészetet.

Vitatkozási kedvem mindig akkor élénkült föl igazán, ha egy-egy nem túl szöveghű fordítási megoldást igazolt az elemzés, a környező szavak töltetének, hangulatának segítségével. Nem azért akarok vitatkozni, mintha nem léteznének ilyen hatások, inkább az értelmezés aprólékossága tűnt távolinak – az nem lehet, hogy ilyen szinten tudatos legyen egy fordító. Magammal vitatkozva most: természetesen lehet végletekig tudatos, aprólékos és kínzóan alapos a fordító, vagy érezheti a nyelvet ennyire, ha nem is feltétlenül tudatosan. Érdekes, hogy amint a saját fordításai felé fordul szövegében Gergely Ágnes, kevéssé aprólékosan elemez, inkább élményeiről számol be. Tehát szerinte sem minden tudatos választás. Az, hogy a fordítást olvasók közül ki mit tudatosít, mit érez, mit ért, egy pontig a maga dolga. Ha könyvet ír belőle, akkor legyen alapos, még ha nekem néha ijesztő is ez az alapos szubjektivitás.

Telitalálat karácsonyi ajándék volt, köszönöm.

Szerb Antal: Budapesti kalauz marslakók számára

Bevallom, Szerb Antalt nemcsak az írásai miatt kedvelem, hanem mert érzelmi viszony is fűz hozzá (bölcsészbetegség, azt hiszem), ami annyit jelent, hogy az írásain és a stílusa kedvelésén túl nagyon emlékeztet számomra kedves emberekre, emlékekre. Az Utas és holdvilágot különösképpen kedvelem, de most nem erről van szó.
Mikor elmeséltem a lakótársamnak, mit olvasok, azt kérdezte:
- Marslakónak érzed magad?
És tulajdonképpen igen.
Budapest gyönyörű, és Szerb Antal igen szellemesen ír róla, nem vakon, persze, árnyoldalakat ugyanúgy felvillant, mint gyönyörű dolgokat, és persze végső soron, saját állításával ellentétben természetesen az emberekről szól, nem az épületekről. Meg az irodalomról, ami ha a cím miatt meglepő is lenne, elég csak egy második pillantást vetni a szerző nevére.
A marslakócska pedig intelligens díszlet, az útikönyvek Mr Watsonja, egyre halványodik, s végül beleolvad a szokatlan, elmemozgató asszociációk virágaiba. Csak hogy én is költői legyek.

A Lánchidat valószínűleg mind a négy évszakban építették, de azért mégis főképp téli híd. Téli és esti, fekete a jellegzetes színe, meg az a csokoládébarna, ami a nagyvárosi aszfalt, ha vizes. És azért is téli híd, mert az elődje nem volt téli híd. Azelőtt hajóhíd kötötte össze Pestet Budával, azon sétált Virág Benedek, a szent öreg, lelkes társaival. Télen a hajóhidat szétszedték. De akkoriban a Duna még gyakran befagyott, és az emberek átkorcsolyáztak Budára. H nem fagyott be, csak zajlott, egészen Bécsig kellet felkerülni annak, aki, mondjuk, a Krisztina téren akart vacsorázni. Valószínűleg. 
(...)
A Lánchíd éktelenül hosszú. Próbálja meg egyszer, Uram, és nem bánja meg. Sétáljon át egy hölggyel Budára, és azután jöjjön vissza, lehetőleg ugyanazzal a hölggyel. Meglátja, szerelmet fog vallani, mert a híd olyan hosszú. Budapest az igaz és mélységes szerelmek városa. Higgye el, Uram, aki ismeri ezt a várost, csak könnyezve tud beszélni róla.

József Attila

Szent meggyőződéssel állítom, hogy József Attila világszínvonalú költő.
Otthonról hoztam el egy kopott olcsó könyvtári verseskötetét, és újabban ezt olvasom a bkv-n (és rendkívül kakukktojásnak érzem magam).
Vannak versei, amikkel egyszerűen nem foglalkoztam gimnazistaként, talán mert tudtam, hogy ráér még, lesz még idő, amikor előveszem. Nos, eljött: a Dunánál ragadtam meg, amúgy is mindig az első versszaka motoszkál bennem, valahányszor átmegyek valamelyik hídon, vagy csak ránézek a Dunára.

A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

És aztán amiket akkor még félretettem, az Óda (most kevésbé aktuális),  a Hazám, az Ars poetica, a Levetőt! meg a többi.
Embernek nagyon nehéz alak lehetett. Költőnek őstehetség. Itt már nem kell elemezni, nem kell értelmezni, csak olvasni és érezni. Meg ha megtanulom, mint bármely szöveget, más értelmet nyer az egész.

(két cikk közt írom ezt a bejegyzést, azért ilyen a hangnem. de talán átmegy a lényeg).
pitty

Mikszáth

            A legújabb klasszikus, akire rákattantam, Mikszáth. Nagyon tetszik a történetvezetése, s hogy akkor is pozitív olvasmányélmény marad, ha a történet maga történetesen nem túl vidám végű, magyarán, igen kiválóan le tudja zárni a dolgokat és oldani a feszültséget. 

         Legutóbb a Különös házasságot olvastam el (jobbára villamoson), és kifejezetten kíváncsi voltam, hogy mi lesz a vége. Megfigyeltem a történetvezetési stílusát, ahogyan apró anekdotákat és igazi egyéniség mellékszereplőket vezet be. Bár néha sok is a mellékszál, el lehet keveredni benne. 

         Meg hát rengeteg a latin szó, mindig eszembe jutott, hogy aki nem tanult latinul, és még neadj'Isten angolul sem tud, annak külön szószedet kéne a végére. Vagy még így is.Van olyan műve is, persze, ami kevésbé tetszik, de néha olyan mondatai vannak, amit olyan szívesen felolvasnék a mellettem ülőnek, legyen az ismerős vagy vadidegen, mert kerek, szép, és bölcs, ahogyan ír.

             Azt hiszem, ideje lenne elővenni a Beszterce ostromát, amit szégyenszemre kihagytam gimiben...