Bevallom, Szerb Antalt nemcsak az írásai miatt kedvelem, hanem mert érzelmi viszony is fűz hozzá (bölcsészbetegség, azt hiszem), ami annyit jelent, hogy az írásain és a stílusa kedvelésén túl nagyon emlékeztet számomra kedves emberekre, emlékekre. Az Utas és holdvilágot különösképpen kedvelem, de most nem erről van szó.
Mikor elmeséltem a lakótársamnak, mit olvasok, azt kérdezte:
- Marslakónak érzed magad?
És tulajdonképpen igen.
Budapest gyönyörű, és Szerb Antal igen szellemesen ír róla, nem vakon, persze, árnyoldalakat ugyanúgy felvillant, mint gyönyörű dolgokat, és persze végső soron, saját állításával ellentétben természetesen az emberekről szól, nem az épületekről. Meg az irodalomról, ami ha a cím miatt meglepő is lenne, elég csak egy második pillantást vetni a szerző nevére.
A marslakócska pedig intelligens díszlet, az útikönyvek Mr Watsonja, egyre halványodik, s végül beleolvad a szokatlan, elmemozgató asszociációk virágaiba. Csak hogy én is költői legyek.
A Lánchidat valószínűleg mind a négy évszakban építették, de azért mégis főképp téli híd. Téli és esti, fekete a jellegzetes színe, meg az a csokoládébarna, ami a nagyvárosi aszfalt, ha vizes. És azért is téli híd, mert az elődje nem volt téli híd. Azelőtt hajóhíd kötötte össze Pestet Budával, azon sétált Virág Benedek, a szent öreg, lelkes társaival. Télen a hajóhidat szétszedték. De akkoriban a Duna még gyakran befagyott, és az emberek átkorcsolyáztak Budára. H nem fagyott be, csak zajlott, egészen Bécsig kellet felkerülni annak, aki, mondjuk, a Krisztina téren akart vacsorázni. Valószínűleg.
(...)
A Lánchíd éktelenül hosszú. Próbálja meg egyszer, Uram, és nem bánja meg. Sétáljon át egy hölggyel Budára, és azután jöjjön vissza, lehetőleg ugyanazzal a hölggyel. Meglátja, szerelmet fog vallani, mert a híd olyan hosszú. Budapest az igaz és mélységes szerelmek városa. Higgye el, Uram, aki ismeri ezt a várost, csak könnyezve tud beszélni róla.
No comments:
Post a Comment