Így kell kiejteni: ezerkülöncszáznyolcvannégy.
Alapvetően egy párhuzamos univerzum.
Van néhány könyv az életemben, ami úgy rendesen magába szippant. Ilyen volt Stefan Zweig Stuart Máriája, Fulghum Harmadik kívánsága, a Moulin Rouge, Thomas Mann József és testvérei, és még jó pár.
Az 1Q84-et egyvégtében olvastam el, három kötetből áll, de mivel e-könyvön olvastam, a tényleges vastagságáról nem nagyon vannak fogalmaim, de az egzotikumot a japán környezet például kiválóan biztosítja.
Mindenesetre klasszikusan egy párhuzamos világba kerülnek át a főhősök, egy fiú és egy lány, akik gyermekkoruk óta keresik egymást. A főhős lány, Aomame (zöldbab) nagyon hasonlít A harmadik kívánság Alice-ára. Tengoval, a fiúval párhuzamosan futnak a fejezetek, szépen lassan-lassan érnek össze, hogy a leges-legutolsó fejezetben tisztázódjon minden.
Kicsit sok benne a leírás, ugyan nem unalmasak, de sokszor funkciótlanok, így a szószátyárság kategóriába tartoznak nálam. Ellenben érdekes karakterek és nagyon izgalmas jelenetek vannak benne, és a végén úgy összebonyolódik sok minden az utalásokkal és szimbólumokkal, hogy nehéz elhinni, hogy valahogy kikeveredik belőle az író. Persze igen, elegáns - vagy nem túl elegáns - huszárvágással.
Egy félig valós történet könyvbe kerül, és az írók által megálmodott világba kerülnek át az érintett emberek: az edző, akinek titkos foglalkozása van, a lomha matematika-tanár, az árnyékát vesztett kamaszlány, a világcsúf magánnyomozó, a sajátos stílusú szerkesztő, az idős hölgy, aki bántalmazott nőket védelmez. Csupa egyéniség, csupa szimpatikus vagy érdekes szereplő. Nem, igazából nem való egy lapon említeni Thomas Mannal, de akkor is ízig-vérig TÖRTÉNET, amelybe bele lehet merülni, úgy igazán.
No comments:
Post a Comment