Gergely Ágnes: Tigrisláz

Mélységesen egyetértek a szerzővel abban, hogy egy idegen nyelven írt verset a legjobban úgy lehet megismerni, ha lefordítjuk. A könyv tízből nyolc fejezetében egy (néhány) angol vers és magyar fordítása (fordításai) kerülnek górcső alá. A szerző elemzi az angol szövegeket, majd a magyarra irányítja a figyelmét. Az elemzés kifejezés nem feltétlenül cseng jól, mégis ez illik a fejezetekre, inkább jó értelemben – gondos, aprólékos megértési munka, szótárbogarászás, utánaolvasás. Ezen túl pedig a benyomások. Ettől felháborítóan szubjektív műfaj a verselemzés. A tiszteletreméltó és önvizsgálatra késztető lexikális tudás mindig találkozik az átéléssel, így nehéz vele vitatkozni, pedig néha szeretnék. Nekem marad az erős késztetés, utánajárni mindennek a saját szakállamra is, és sokkal, de sokkal jobban ismerni az angol és főleg a magyar költészetet.

Vitatkozási kedvem mindig akkor élénkült föl igazán, ha egy-egy nem túl szöveghű fordítási megoldást igazolt az elemzés, a környező szavak töltetének, hangulatának segítségével. Nem azért akarok vitatkozni, mintha nem léteznének ilyen hatások, inkább az értelmezés aprólékossága tűnt távolinak – az nem lehet, hogy ilyen szinten tudatos legyen egy fordító. Magammal vitatkozva most: természetesen lehet végletekig tudatos, aprólékos és kínzóan alapos a fordító, vagy érezheti a nyelvet ennyire, ha nem is feltétlenül tudatosan. Érdekes, hogy amint a saját fordításai felé fordul szövegében Gergely Ágnes, kevéssé aprólékosan elemez, inkább élményeiről számol be. Tehát szerinte sem minden tudatos választás. Az, hogy a fordítást olvasók közül ki mit tudatosít, mit érez, mit ért, egy pontig a maga dolga. Ha könyvet ír belőle, akkor legyen alapos, még ha nekem néha ijesztő is ez az alapos szubjektivitás.

Telitalálat karácsonyi ajándék volt, köszönöm.