Peregnek az évek, de ugyan mi végre? Ez talán az egyik legfontosabb kérdés Virginia Woolf Évek című regényében. A Pargiter-család apraja-nagyjának pillanatnyi felvillanásai, gondolatai, véleménye sorakozik a lapokon. Ahogy telnek az évek, életük külső formája drámaian megváltozik, viszonyaik kevésbé. Beszélgetéseikben legtöbbször nem tudnak kilépni saját fejükből és átadni lényeges, megrendítő felfedezéseiket. Legtöbbször saját maguk számára sem tudják megfogalmazni őket.Szeretnék megérteni egymást, kíváncsiak a másik titkára, de a mélyre nyúló beszélgetéseknek valami mindig elejét veszi.
Az évek pergése közben gyönyörűen megírt évszakok sorakoznak, színek, szagok, benyomások. Nem is mindig tudni elsőre, kihez is tartoznak valójában. A szereplők mindig új megvilágításba kerülnek, ahogy egy másik rokon tudatából látok rájuk, és ahogy múlnak felette az évek. A figurák közben felismerhetőek maradnak, és a múltjukból a regény előrehaladtával egyre többször merülnek fel korábbi jelenetek. Már néha én is családtagnak éreztem magam, amikor egy-egy flashback homályosan ismerősnek tűnt, de nem emlékeztem, pontosan kivel-mikor történt a dolog.
Bár a párbeszéd sosem sikeres a regényben, azért sejthető, hogy vannak a boldogsághoz közelebb élő szereplők. Az egyikük lehet, hogy bolond. Az egyetlen "boldog házasságba" a házasfeleken keresztül nem nyerünk bepillantást. Csak kívülről látjuk. Eleanor tűnik az utolsó oldalakon a leginkább boldognak, szereti az életét, azzal együtt, hogy nemsokára vége lesz.
Húsba vágó élményem volt, mennyire más egy olyan regényhelyszín leírását olvasni, amit első kézből ismerek, mint egy olyat, amit nem. Oxford kőszörnyeiről olvasva a saját emlékeim is megelevenedtek, nem csak az egyébként nagyon jól vizualizálható szöveg vezetett.
A regény egy tabló-estéllyel zárul, ahol minden életben maradt szereplő felvonul. A regény szövegében csak a halál kap helyet, a születések mindig az elbeszélés idején kívül történnek. A záróestélyen ugyanúgy próbálnak beszédbe elegyedni az emberek, mint korábban, ugyanolyan sikertelenül. Talán a történelem ismétli is magát, hiszen újra van a családban egy Pargiter kapitány. A kérdés, hogy mi értelme a gyorsan pergő életeknek, pedig nyitva marad. Vajon a megszokás és az ebből fakadó családi összetartás tartja csak mozgásban a szereplőket?
No comments:
Post a Comment