Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon, és eltűnt

Második nekifutásra éreztem rá a könyv ízére, (ebookon), akkor viszont két nap alatt végigolvastam. És rettenetesen élveztem, mert rájöttem, hogy színtiszta helyzetkomikum, két idősíkon játszódó két párhuzamos történet, ugyanazzal a főhőssel. A százéves ember kimászik az öregek otthonának az ablakán, ez érthető, de még érthetőbb, miután megtudjuk szép sorban az élettörténetének extrém állomásait, és hogy ily idős korában is hogyan keveredhet ennyi komikus kalamajkába, s hogyan tud mindig szerencsésen ép bőrrel kiszabadulni belőle.
Nagyjából egy olyan embert kell elképzelni, ha egészében nézzük, aki végigsétál egy csatatéren, ahol ágyúk és puskák és repeszek és sortüzek égnek, átér a másik oldalra, és megkérdi, hol lehet egy deci pálinkát meginni ebben a nagy katyvaszban.
Nagyon mókás végiggondolni, hogy lehetett a 20. század történelmének egy olyan háttérfigurája, aki valami rejtelmes módon ott van minden jelentős eseménynél, és befolyásolja a történelmet (Francot véletlenül megmenti, feltalálja az atombombát, véletlenül elárulja Sztálinnak, felgyújtja Vlagyivosztokot, megmenti Einstein öccsét stb), ugyanakkor százéves korában véletlenül egy bőrönd pénzt lop el, társaságra lel, és végül Balin köt ki...
Egyszóval nagyon szórakoztató, és végeredményben ez az egyik dolog, amiért könyveket olvas az ember...

Évek, de mivégre?

Peregnek az évek, de ugyan mi végre? Ez talán az egyik legfontosabb kérdés Virginia Woolf Évek című regényében. A Pargiter-család apraja-nagyjának pillanatnyi felvillanásai, gondolatai, véleménye sorakozik a lapokon. Ahogy telnek az évek, életük külső formája drámaian megváltozik, viszonyaik kevésbé. Beszélgetéseikben legtöbbször nem tudnak kilépni saját fejükből és átadni lényeges, megrendítő felfedezéseiket. Legtöbbször saját maguk számára sem tudják megfogalmazni őket.Szeretnék megérteni egymást, kíváncsiak a másik titkára, de a mélyre nyúló beszélgetéseknek valami mindig elejét veszi.

Az évek pergése közben gyönyörűen megírt évszakok sorakoznak, színek, szagok, benyomások. Nem is mindig tudni elsőre, kihez is tartoznak valójában. A szereplők mindig új megvilágításba kerülnek, ahogy egy másik rokon tudatából látok rájuk, és ahogy múlnak felette az évek. A figurák közben felismerhetőek maradnak, és a múltjukból a regény előrehaladtával egyre többször merülnek fel korábbi jelenetek. Már néha én is családtagnak éreztem magam, amikor egy-egy flashback homályosan ismerősnek tűnt, de nem emlékeztem, pontosan kivel-mikor történt a dolog.

Bár a párbeszéd sosem sikeres a regényben, azért sejthető, hogy vannak a boldogsághoz közelebb élő szereplők. Az egyikük lehet, hogy bolond. Az egyetlen "boldog házasságba" a házasfeleken keresztül nem nyerünk bepillantást. Csak  kívülről látjuk. Eleanor tűnik az utolsó oldalakon a leginkább boldognak, szereti az életét, azzal együtt, hogy nemsokára vége lesz.

Húsba vágó élményem volt, mennyire más egy olyan regényhelyszín leírását olvasni, amit első kézből ismerek, mint egy olyat, amit nem. Oxford kőszörnyeiről olvasva a saját emlékeim is megelevenedtek, nem csak az egyébként nagyon jól vizualizálható szöveg vezetett.

A regény egy tabló-estéllyel zárul, ahol minden életben maradt szereplő felvonul. A regény szövegében csak a halál kap helyet, a születések mindig az elbeszélés idején kívül történnek. A záróestélyen ugyanúgy próbálnak beszédbe elegyedni az emberek, mint korábban, ugyanolyan sikertelenül. Talán a történelem ismétli is magát, hiszen újra van a családban egy Pargiter kapitány. A kérdés, hogy mi értelme a gyorsan pergő életeknek, pedig nyitva marad. Vajon a megszokás és az ebből fakadó családi összetartás tartja csak mozgásban a szereplőket?

Thomas Mann: József és testvérei

Már rég elszállt az olvasmány frissessége, de mikor befejeztem, sem volt már új, legalább másfél évig olvastam. De mikor újra és újra nekifeküdtem, az mindig ünnep volt. Egy szöveg, amely gazdag, amelyre oda kell figyelni, amely minden mondatnál tömör gyönyörűséggel és saját belső képekkel ajándékoz meg, amely a bibliai világot élővé és reálissá, összefüggővé és színessé teszi.
Egyéniségek és logikusan megindokolt indokolatlan tettek, aprólékosan ábrázolt gondolatok, kidomborodó alakokon át visz a történet a múlt mélységes kútjába süppedő Ábrahámtól a mélyen árnyalt, fiataltól öregségig követett Jákobtól a felfénylő Józsefig és annak fiaiig.
Egyetlen szó sem felesleges, egyetlen leírás sem öncélú, és olyan összefüggésekbe helyezte a történetet, hogy egyrészt azt hiszem, ez a színtiszta valóság, amit leír, másrészt a magam kicsiny világára is reflektálok oldalról oldalra. Meg kell küzdeni a mondatokkal, de tömény gyönyörűséget okoz megfejteni a szövevényes szövegben kibontott mondanivalót, a mindenkiben rejtező történeteket.
Nem tudok már semmi értelmeset írni, inkább abbahagyom.
Számomra a világ három legjobb könyvébe instant belekerült. 

Murakami Haruki: 1Q84

Így kell kiejteni: ezerkülöncszáznyolcvannégy.
Alapvetően egy párhuzamos univerzum.

Van néhány könyv az életemben, ami úgy rendesen magába szippant. Ilyen volt Stefan Zweig Stuart Máriája, Fulghum Harmadik kívánsága, a Moulin Rouge, Thomas Mann József és testvérei, és még jó pár.
Az 1Q84-et egyvégtében olvastam el, három kötetből áll, de mivel e-könyvön olvastam, a tényleges vastagságáról nem nagyon vannak fogalmaim, de az egzotikumot a japán környezet például kiválóan biztosítja.
Mindenesetre klasszikusan egy párhuzamos világba kerülnek át a főhősök, egy fiú és egy lány, akik gyermekkoruk óta keresik egymást. A főhős lány, Aomame (zöldbab) nagyon hasonlít A harmadik kívánság Alice-ára. Tengoval, a fiúval párhuzamosan futnak a fejezetek, szépen lassan-lassan érnek össze, hogy a leges-legutolsó fejezetben tisztázódjon minden.
Kicsit sok benne a leírás, ugyan nem unalmasak, de sokszor funkciótlanok, így a szószátyárság kategóriába tartoznak nálam. Ellenben érdekes karakterek és nagyon izgalmas jelenetek vannak benne, és a végén úgy összebonyolódik sok minden az utalásokkal és szimbólumokkal, hogy nehéz elhinni, hogy valahogy kikeveredik belőle az író. Persze igen, elegáns - vagy nem túl elegáns - huszárvágással.
Egy félig valós történet könyvbe kerül, és az írók által megálmodott világba kerülnek át az érintett emberek: az edző, akinek titkos foglalkozása van, a lomha matematika-tanár, az árnyékát vesztett kamaszlány, a világcsúf magánnyomozó, a sajátos stílusú szerkesztő, az idős hölgy, aki bántalmazott nőket védelmez. Csupa egyéniség, csupa szimpatikus vagy érdekes szereplő. Nem, igazából nem való egy lapon említeni Thomas Mannal, de akkor is ízig-vérig TÖRTÉNET, amelybe bele lehet merülni, úgy igazán.

Gergely Ágnes: Tigrisláz

Mélységesen egyetértek a szerzővel abban, hogy egy idegen nyelven írt verset a legjobban úgy lehet megismerni, ha lefordítjuk. A könyv tízből nyolc fejezetében egy (néhány) angol vers és magyar fordítása (fordításai) kerülnek górcső alá. A szerző elemzi az angol szövegeket, majd a magyarra irányítja a figyelmét. Az elemzés kifejezés nem feltétlenül cseng jól, mégis ez illik a fejezetekre, inkább jó értelemben – gondos, aprólékos megértési munka, szótárbogarászás, utánaolvasás. Ezen túl pedig a benyomások. Ettől felháborítóan szubjektív műfaj a verselemzés. A tiszteletreméltó és önvizsgálatra késztető lexikális tudás mindig találkozik az átéléssel, így nehéz vele vitatkozni, pedig néha szeretnék. Nekem marad az erős késztetés, utánajárni mindennek a saját szakállamra is, és sokkal, de sokkal jobban ismerni az angol és főleg a magyar költészetet.

Vitatkozási kedvem mindig akkor élénkült föl igazán, ha egy-egy nem túl szöveghű fordítási megoldást igazolt az elemzés, a környező szavak töltetének, hangulatának segítségével. Nem azért akarok vitatkozni, mintha nem léteznének ilyen hatások, inkább az értelmezés aprólékossága tűnt távolinak – az nem lehet, hogy ilyen szinten tudatos legyen egy fordító. Magammal vitatkozva most: természetesen lehet végletekig tudatos, aprólékos és kínzóan alapos a fordító, vagy érezheti a nyelvet ennyire, ha nem is feltétlenül tudatosan. Érdekes, hogy amint a saját fordításai felé fordul szövegében Gergely Ágnes, kevéssé aprólékosan elemez, inkább élményeiről számol be. Tehát szerinte sem minden tudatos választás. Az, hogy a fordítást olvasók közül ki mit tudatosít, mit érez, mit ért, egy pontig a maga dolga. Ha könyvet ír belőle, akkor legyen alapos, még ha nekem néha ijesztő is ez az alapos szubjektivitás.

Telitalálat karácsonyi ajándék volt, köszönöm.

Szerb Antal: Budapesti kalauz marslakók számára

Bevallom, Szerb Antalt nemcsak az írásai miatt kedvelem, hanem mert érzelmi viszony is fűz hozzá (bölcsészbetegség, azt hiszem), ami annyit jelent, hogy az írásain és a stílusa kedvelésén túl nagyon emlékeztet számomra kedves emberekre, emlékekre. Az Utas és holdvilágot különösképpen kedvelem, de most nem erről van szó.
Mikor elmeséltem a lakótársamnak, mit olvasok, azt kérdezte:
- Marslakónak érzed magad?
És tulajdonképpen igen.
Budapest gyönyörű, és Szerb Antal igen szellemesen ír róla, nem vakon, persze, árnyoldalakat ugyanúgy felvillant, mint gyönyörű dolgokat, és persze végső soron, saját állításával ellentétben természetesen az emberekről szól, nem az épületekről. Meg az irodalomról, ami ha a cím miatt meglepő is lenne, elég csak egy második pillantást vetni a szerző nevére.
A marslakócska pedig intelligens díszlet, az útikönyvek Mr Watsonja, egyre halványodik, s végül beleolvad a szokatlan, elmemozgató asszociációk virágaiba. Csak hogy én is költői legyek.

A Lánchidat valószínűleg mind a négy évszakban építették, de azért mégis főképp téli híd. Téli és esti, fekete a jellegzetes színe, meg az a csokoládébarna, ami a nagyvárosi aszfalt, ha vizes. És azért is téli híd, mert az elődje nem volt téli híd. Azelőtt hajóhíd kötötte össze Pestet Budával, azon sétált Virág Benedek, a szent öreg, lelkes társaival. Télen a hajóhidat szétszedték. De akkoriban a Duna még gyakran befagyott, és az emberek átkorcsolyáztak Budára. H nem fagyott be, csak zajlott, egészen Bécsig kellet felkerülni annak, aki, mondjuk, a Krisztina téren akart vacsorázni. Valószínűleg. 
(...)
A Lánchíd éktelenül hosszú. Próbálja meg egyszer, Uram, és nem bánja meg. Sétáljon át egy hölggyel Budára, és azután jöjjön vissza, lehetőleg ugyanazzal a hölggyel. Meglátja, szerelmet fog vallani, mert a híd olyan hosszú. Budapest az igaz és mélységes szerelmek városa. Higgye el, Uram, aki ismeri ezt a várost, csak könnyezve tud beszélni róla.

József Attila

Szent meggyőződéssel állítom, hogy József Attila világszínvonalú költő.
Otthonról hoztam el egy kopott olcsó könyvtári verseskötetét, és újabban ezt olvasom a bkv-n (és rendkívül kakukktojásnak érzem magam).
Vannak versei, amikkel egyszerűen nem foglalkoztam gimnazistaként, talán mert tudtam, hogy ráér még, lesz még idő, amikor előveszem. Nos, eljött: a Dunánál ragadtam meg, amúgy is mindig az első versszaka motoszkál bennem, valahányszor átmegyek valamelyik hídon, vagy csak ránézek a Dunára.

A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

És aztán amiket akkor még félretettem, az Óda (most kevésbé aktuális),  a Hazám, az Ars poetica, a Levetőt! meg a többi.
Embernek nagyon nehéz alak lehetett. Költőnek őstehetség. Itt már nem kell elemezni, nem kell értelmezni, csak olvasni és érezni. Meg ha megtanulom, mint bármely szöveget, más értelmet nyer az egész.

(két cikk közt írom ezt a bejegyzést, azért ilyen a hangnem. de talán átmegy a lényeg).
pitty