Mélységesen egyetértek a
szerzővel abban, hogy egy idegen nyelven írt verset a legjobban úgy lehet
megismerni, ha lefordítjuk. A könyv tízből nyolc fejezetében egy (néhány) angol
vers és magyar fordítása (fordításai) kerülnek górcső alá. A szerző elemzi az
angol szövegeket, majd a magyarra irányítja a figyelmét. Az elemzés kifejezés nem
feltétlenül cseng jól, mégis ez illik a fejezetekre, inkább jó értelemben –
gondos, aprólékos megértési munka, szótárbogarászás, utánaolvasás. Ezen túl
pedig a benyomások. Ettől felháborítóan szubjektív műfaj a verselemzés. A tiszteletreméltó
és önvizsgálatra késztető lexikális tudás mindig találkozik az átéléssel, így nehéz
vele vitatkozni, pedig néha szeretnék. Nekem marad az erős késztetés,
utánajárni mindennek a saját szakállamra is, és sokkal, de sokkal jobban
ismerni az angol és főleg a magyar költészetet.
Vitatkozási kedvem mindig akkor
élénkült föl igazán, ha egy-egy nem túl szöveghű fordítási megoldást igazolt az
elemzés, a környező szavak töltetének, hangulatának segítségével. Nem azért
akarok vitatkozni, mintha nem léteznének ilyen hatások, inkább az értelmezés
aprólékossága tűnt távolinak – az nem lehet, hogy ilyen szinten tudatos legyen
egy fordító. Magammal vitatkozva most: természetesen lehet végletekig tudatos,
aprólékos és kínzóan alapos a fordító, vagy érezheti a nyelvet ennyire, ha nem
is feltétlenül tudatosan. Érdekes, hogy amint a saját fordításai felé fordul
szövegében Gergely Ágnes, kevéssé aprólékosan elemez, inkább élményeiről számol
be. Tehát szerinte sem minden tudatos választás. Az, hogy a fordítást olvasók
közül ki mit tudatosít, mit érez, mit ért, egy pontig a maga dolga. Ha könyvet
ír belőle, akkor legyen alapos, még ha nekem néha ijesztő is ez az alapos
szubjektivitás.
Telitalálat karácsonyi ajándék
volt, köszönöm.
